Akik rendszeresen járnak moziba (vagy akár tékába), azoknak mondanom sem kell, hogy bizony a folytatások korát éljük. Mert ha még kivesszük a két legnagyobb sorozatot (A gyűrűk ura trilógia, Harry Potter), akkor is fel tud sorolni az ember könnyedén két-három második, harmadik, sokadik részt. Ez egyben némi ötlettelenségre is utal a forgatókönyvírók részéről, hiszen ha már egy mozis évadban a legnagyobb durranásnak a különböző sequelek és prequelek számítanak, akkor sok eredetiséget nem várhatunk el. Ellenpéldák is vannak persze (mert azért akadt ám néhány jó folytatás is), de azért, tisztelet a néhány kivételnek, az első filmek színvonalát nem nagyon szokta utolérni az újabb részek minősége. Mégis mostanáig, ettől függetlenül működtek a folytatások, még a sokszor gyengébb szint ellenére is. A Box Office-t figyelők viszont biztosan tudják, hogy a Még egy kis pánik bizony korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket - legalábbis anyagilag. Pedig minden adott volt a sikerhez, hiszen a főbb szereplők mindegyike visszatér, így aztán nem foghatjuk a viszonylagos sikertelenséget a színészekre.
Paul Vitti (Robert De Niro - még mindig roppant mulatságos, ahogy tulajdonképpen korábbi szerepeit parodizálja) jól elvan a Sing Singben egészen addig, amíg hirtelenjében egyre többször próbálják őt eltenni láb alól. Vitti számára világossá válik, idő előtt ki kell szabadulnia a börtönből. Ez azonban korántsem egyszerű. Vitti ezért - fél-katatón állapotot szimulálva - a West Side Story zenés-táncos betéteit kezdi előadni cellájában. Az FBI természetesen egyből hívja Dr. Sobelt (Billy Crystal), aki épphogy túl van apja temetésén, és cseppet sem akar újra találkozni régi páciensével. Ennek ellenére Vittit rábízzák Sobelre, akinek ezt nehéz megmagyaráznia családjának, különösen a gengszterekre allergiás feleségének (Lisa Kudrow). Mindeközben persze Vitti nem tétlenkedik, hanem hű harcostársa, Zselé (Joe Viterelli - zseniális) segítségével megpróbál rájönni, kinek áll az útjában.
A probléma a filmmel az, hogy a történet első felében az alkotók ellövik még azokat a poénokat, amelyek az első részből kimaradtak, újdonságként hozzáadnak egy kis friss humort a Maffiózók parodizálásakor, de utána elfogy a tudomány. Ezért lehet megkérdőjelezni a folytatás létjogosultságát. Felmerülhet tehát, hogy azok a poénok, amik tényleg jók, értek-e annyit, hogy - hozzácsapva egy utánérzéses befejezést - létrejöjjön ez a film. Én azt mondom igen, mert a Még egy kis pánik még így is messze kiemelkedik a manapság a multiplexekben látható vígjátékok közül (jó, tudom, hogy ez utóbbiak színvonalát is minősíti). Bár egy harmadik rész már biztosan illúzióromboló lenne, most még azonban jó volt újra látni az első részben megkedvelt figurákat, még egyszer összekacsintani velük, és nagyokat röhögni a maffiózó és a pszichiáter furcsa párosán, megbocsátva a harmatosra sikerült befejezést. |
