A kidőlt-bedőlt büfé és lakói visszatérnek! Kevés olyan magyar termékről mondhatjuk el, hogy az első használat után nem mállott szét, vagy tört ripityára. A kőlúzer társaság első kalandja (kritikusok - tetszik, nem tetszik!) Bacsó Tanúja után szintén kultikus beszólásokkal, illetve maradandó alakokkal gazdagította a honi filmgyártást és a köztudatot. Az „Ízirájder, öcsém!” és a „Sose vót még ilyen jó!” érzület kiáltott egy második rész után, mi, nézők pedig okulva a 2005-ös év nagyon gyenge színvonalától, a reklámot látva rettegtünk, hogy a folytatások betegsége a rókabőrt csapdába ejti, magyarán gyenge lesz, akár az eddigiek. De nem így lett. Az első részben már megismert aranycsapat (Lali, Gaben, Róka, Cingár, Csoki és persze Királysanyi) ha lehet, még ütődöttebb lett az előző rész óta, csak vegetáló életvitelükön nem változtattak. Nehezen eldönthető, mennyi volt vajon az improvizáció, ez jó szokásként megmaradt az első részből, csakúgy, mint a két dilis zsaru, és Oszi bátya, a vadász. A dinamikát most nem csak és kizárólag a gegekre épülő sztorira bízták, hanem egy többé-kevésbé biztos lábon álló lineáris történetre. A gonosz építési vállalkozó (Gesztesi Károly) szemet vetett a kis területre, hogy ott macájáról, Gittáról (Parti Nóra) elnevezett lakóparkot létesítsen. És hogyan is kell a terjeszkedő kapitalista útját állni? Sörözni kell a holdfényben és minél több szexuális tanácsot kiosztani a nagy semmittevés közben, csak úgy, ahogy azt ez a hat tökfilkó tudja. Néha beköszönő Kusturica motívumok repkednek a levegőben, megfejelve mindezt a színészek örömjátékával, akik szemmel láthatólag nagyon élvezik az egészet. Sok, eleinte nem tisztázott hős élete kerül terítékre, kiszolgálva a fanyalgókat és Csuja szájába a sör mellett sokszor beleteszik a klasszikussá vált egysorost, kiszolgálva a rajongókat. De elárulom, ezt cseppet sem negatívumként jegyzem meg. Az Üvegtigris 2. közönségfilm, és mint ilyen, nem tehet mást, biztosra megy: ügyesen melegíti fel a szereplőket, megtartja az előző rész báját, továbbmesél. Talán csak Revickyből és Gáspárból kaptunk kicsit kevesebbet, ellenben örömmel fedezhetjük fel magunknak a remeklő Horváth Lajos Ottó tehetségét, vannak olyan pillanatok (nem is kevés), mikor idiotizmusával ő és Rudi görgetik előre a cselekményt. Remek szórakozást ígér tehát a film, elégedetten állhatunk fel a végén, érezvén még mindig az erőt egy esetleges harmadik részhez. Már látom magam előtt a borízű kilincselőket Rudolf Péter háza előtt az ötletekkel. Mi a pia? Mindegy. Ízirááááájder!