Akik megtekintik az új Majmok bolygóját, azok egy remek - de bizonyosan nem tökéletes - filmélményben részesülhetnek . A közhiedelemmel ellentétben ez nem egy remake, nem a Pierre Boulle regény szigorú adaptációja, csupán az alapötlet közös. A film nem is egy Tim Burtonre oly annyira jellemző borongós mese, hanem egy teljesen élvezhető sci-fi kalandfilm.
Mark Wahlberg alakítja Leo Davidson kapitányt, aki űrhajótörést szenved egy két holdú bolygón (nem a távoli jövő Földjén), ahol a sors fintoraként a majmok képezik a társadalom értelmes, de rendkívül zsarnoki elitjét. Charlton Heston mintájára őt is gyorsan elfogják, de ahelyett hogy újra elkezdenének filozofálni a feje tetejére állított civilizáció morális visszásságain (mint ahogy azt remekül megtették már 1968-ban) azonnal két kézzel csapnak a lecsóba: Davidson húsz perc után kiszabadul, és kezében veszi sorsát. Nyomába szegődnek az egyébként beszédképes emberek és a velük szimpatizáló majmok is, majd útrakelnek a tiltott zónába, ahol az emberek és a majmok származásának titka rejtőzik. A cselekmény pergő, a látványvilág elsőrangú, a majommaszkok és a hozzájuk társított gesztusok olyannyira tökéletesek, hogy a mögéjük rejtőző színészeket (Tim Roth, Helena Bonham Carter, Michael Clarke Duncan, Charlton Heston) is csak a stáblistából fogjuk felismerni. A filmvégi csattanó - bár sejthető - teljesen más, mint volt az eredetiben, emellett pedig remek alapokkal szolgál egy esetleges folytatáshoz.