Azt hiszem, a Mulholland Dr. valahol a Twin Peaks második szezonjában csírázott ki, felcseperedve elegánsan ívelt a Lost Highway mellett, végül majdnem visszatért a gyökerekhez, hogy tévésorozatként teljesítse be küldetését. Mondják, hogy a zseni a reménytelen körülmények közt csillan meg igazán, így amikor a pilótafilm leforgatása után az ABC tévétársaság dobozba zárta a filmet, tényleg minden remény szertefoszlott. A váratlan francia tőke azonban megváltotta a művet, és visszadta a rendezőnek, hogy keze alatt mozifilmmé érjen. Lynch megmutatta géniuszát és a 70 perces tévéjátékból olyan opus magnumot kanyarított, mely alaposan megszédítette a világ számos filmfesztiválját.
Magát a történetet a rendező úgy jellemzi, mint egy absztrakt festményt, melynek számos értelmezése akad, némelyek ellentétesek is egymással, mégis mindegyik igaz. A filmet nézve egy ponton bátran kijelentettem, hogy értem, mégis amikor el kellett volna magyaráznom, az egész összefüggéstelennek tűnt. A kulcs a tudalattiban rejtőzik, ahol is mindenkinek összeáll a maga képe, de azt szavakba önteni képtelenség lenne. A kommunikációnk még nem elég fejlett ahhoz, hogy válaszolni tudjunk azon a nyelven, amelyen a film szól hozzánk. Csak hallgatunk, mint a kisdiákok, értjük vagy nem értjük, de reméljük, hogy a Mester nem hív ki minket a táblához. |
