Nem most töltődtünk le a falvédőről: sejtettük, hogy a Matrix nem a Wachovski-fivérek köpönyegéből bújt elő. A filmes előképek közül ím, egy elég közeli darab, nem is a rosszul sikerült fajtából. Persze, csupán a keret rokon ("szimuláció" és "valóság", feltöltődés a rendszerre, teszünk-veszünk a virtuális világban természetesen másik frizuval, másik stylist által öltöztetve), a 13. emelet alkotói ugyanis ügyesen a sci-fi szálai közé öltögettek egy másik műfaj tűjével: a film cselekményét a krimi klasszikus fordulatai viszik előre. Douglas Hall az ominózus 13. emeleti számítógépes laboratóriumban egy kis csapattal immár hat éve virtuális valóság megalkotásán szorgoskodnak, isten módjára saját képükre formálva a szimuláció "lakóit". A kísérlet már a végéhez közeleg, mikor a team vezetője, az idős Fuller uram buzgó ingázásában a két világ között szörnyű felfedezésre tesz szert, majd eltevődik láb alól. Főhősünknek esze ágában sem lett volna kimozdulni saját miliőjéből, s belépni a kockázatos, félkész rendszerbe, ha nem őt vádolnák a gyilkossággal, amelynek elkövetésére nem emlékszik. Ám arra sem, hogy nem követte el... A nyomok egyértelműen a Fullerék által kreált világba vezetnek, ahol egyre gyanúsabb(an viselkedő) szereplők bukkannak fel, a szimulált alakok személyiségének köze nincs a "mintához", a két világ határait átlépkedők emlékezetét a jótékony (?) amnézia vámolja meg… A „másik” világ egyre inkább párhuzamos és egyenrangú valóságnak tűnik eredetijéhez képest. A kérdések pedig az idő előre haladtával ahelyett, hogy fogynának, egyre szaporodnak... Pergő ritmusú, izgalmas filmet láthatunk, igényesen megalkotott kosztümös belső világgal, kellemes, soft-dark hangulattal. A világ zöld cyberképe a Matrix (vissz)fényében kicsit gyermetegnek tűnhet, de hál istennek csak az egyetlen, legszükségesebb ponton szorítkoztak efféle virtuális megjelenítésre az alkotók, s ott el is érik a megfelelő hatást. A zseniálisan szerkesztett események végső (?) magyarázata leginkább: mentegetőzés a főszereplőt világokon át de ja vu módra üldöző, szintén egyre titokzatosabbá váló hölgy szájából, s első hallásra kissé laposat durran a feszes tempójú cselekményvezetéshez képest. A történetnek szerencsére nem itt a vége. Az epilógusszerű lezárásig futunk el véle, ahol újabb csavarral bukkan fel újra az összes kérdés, amit eddig is hajszoltunk: akkor hol is, és ki is az az én?? A film nem válaszol, csupán sokat ígérően visszalendíti főhősét és a nézőt saját karteziánus mottójához: „Gondolkodom, tehát vagyok.” |
