Főszereplőink akár Dali festményeiről is jöhettek volna: van köztük küklopsz és szőrös yeti-szerű. Saját(os) világukból csak munkaügyben ugranak át az emberek közé - ugyanis gyermeksikolyokat kell gyűjteniük, az szolgál nekik energiaként. Hamar kiderül azonban, hogy az emberpalántákat kizárólag az éjszaka leple alatt merik ijesztegetni, máskor ők is hasonlóképpen félősek...
A mű nagy találmánya az egyszerű dimenzióváltás. Elég egy ajtó, amin keresztül be lehet lépni mások életébe. A konfliktus is innen fakad, mert mi van, ha ők látogatnak meg minket? Kisleány mászik be a szörnyek világába - akik szörnynek látják, és akként kezelik a palántát. Jó gondolatjáték ez gyereknek, felnőttnek egyaránt.
A film ugyanakkor jól használja a mese-archetípusokat és sablonokat. A nagy szőrös rémisztgetőből - amint azt jól tudjuk - válik a legkedvesebb szerető maci. Az egyszemű a vígjátéki karaktert hozza, a kisleányból pedig előbújik a népmesékből ismert cserfesség. A történet végére pedig a sikoly helyét szerencsére átveszi a nevetés.
A látványvilág is új, végre nem csak a pszichológiai vonzás miatt hatalmasra rajzolt szemekkel nézhetünk szembe, vagyis dehogynem, de mégis másként. Egyedül a film színvilága zavart - ilyen zöldeket, lilákat csak a Disney tud kikeverni, és már nem előszőr használja - nekem nagy bánatomra.
Személy szerint a filmet csak tíz éven felülieknek ajánlanám, a cselekmény a kisebbeknek szerintem túlpörgetett, az akciófilmeket idézi. De ki tudja, egy-két TV-anime után biztos bejön a csecsszopóknak is...
Ami a legjobban tetszett, az a kisérő kisfilm volt. Címe: Madarak a dróton. Elmenne magyar animációnak is, csak nekünk jelenleg nincs pénzünk erre a számítógépes 3D-technikára. Sajnos... |
