Nick Cage egy szupergazdag brókercég vezérigazgatója. Luxusapartmanban lakik, Ferrarival közlekedik, minden ujjára jut egy bombázó, a gardróbban glédában lógnak az Armani öltönyök, a pénz nem számít, vagyis, pont hogy csak a pénz számít. Egyik reggelre virradóra arra ébred, hogy családja van. Felesége nem egy bombázó és ráadásul emlékezteti azokra a kötelezettségekre, amivel egy családfőnek meg kell birkóznia. Van két rettenetesen hangos gyereke is, akik persze sosem hagyják békén, a ház, amiben lakik, le van robbanva, és állandósult benne a rendetlenség, az autó, ami neki jutott osztályrészül az átlagos családkocsi modellhez csak alulról konvergál, és ruhatárában is a
kockás ingek vannak túlsúlyban. Főhősünk egy csapásra egy egészen új értékrendszerben találja magát. Ha csak ennyi helyzetkomikum adódna a filmben, már nem lenne gond vele. Pedig csak az első 30 percet meséltem el. Nicolas Cage intelligensen és visszafogottan hozza a figurát. Cseppet sem játssza túl a szerepét, és hozzáadja azt a picit, ami őt a legnagyobbak közé sorolja. Olyan régen láttunk már vígjátékot, amin minden feszélyezettség nélkül bírtunk derülni. Itt nem fröccsen ondó senki fru-frujára, nem forgatnak hímvesszőket péksüteményben és egyéb erőltetett gusztustalanságok sem
kerülnek fölöslegesen vászonra, csak azért, hogy több jegyet adjanak el. Itt helyzetkomikum van. Meg jó rendezés. Meg Nicolas Cage. |
