Két film készülhet az amerikai katonákról: az egyik az, amelyikben tragikus sorsú férfiakként ábrázolják őket, akik egyszerűen megpróbálják túlélni a háború poklát, a másik pedig az, amelyikben a nemzet ikonjai, a hazafiasság, a hősiesség és az önfeláldozás karcolatlan jelképei. Az első kategóriában lényegesen kevesebb alkotást találunk, mint az utóbbiban, és jelen vizsgálatunk tárgya is ezt az egyenleget erősíti.
A II. világháború utolsó éveiben járunk. Hart hadnagy egy német fogolytáborba kerül, ahol a rangidős amerikai tiszt, McNamara ezredes megpróbál a foglyok között életképes hierarchiát fenntartani. A nácik nemigen gyötrik őket, szadizmusukat az orosz foglyokon vezetik le. Néhány suta dialógusban MacNamara felhívja a tábor főtisztjének figyelmét arra, hogy mindenki egyenlő és a németek faji megkülönböztetése elítélendő. Amikor aztán két fekete pilóta is az amerikai táborba kerül, kiderül, hogy a fajgyűlölet jenki részről is üdvözölt fogalom. Egyiküket hamarosan gyilkossággal vádolják, ám a jog hadbírósági eljárást követel. A német főtiszt áldását adja a procedúrára, melyben Hart lesz a vádlott védőügyvédje, McNamara ezredes pedig a bíró. Az egész tárgyalás csak álca, a valódi cél a szökés és a szomszédos lőszergyár elpusztítása.
Gregory Hoblit rendező eddig csak átlagosan unalmas filmeket (Letaszítva, Frequency) volt képes kipréselni magából, és ezt a megkezdett tendenciát konzekvensen követi a Hart háborújával is. Külön mélypont a fináléban bekövetkező hármas áttételű önfeláldozás, mely - amellett hogy predesztinálja a filmet a fent említett második kategóriába - nevetségességbe is fojtja azt.