Gondoljuk végig, hogyan is képzeltük el a filmvásznon a 21. századot és környékét: gyarmatosított Mars, szabadon rohangáló replikánsok, és mikrosütőben hatalmasra dagadó pizza. A jóslatok többsége aztán vagy bejött vagy nem, mindenesetre egy részük szavatossági ideje - már ami a prófécizmust illeti - lejárt. Nekünk éppen most esik le, hogy a fejünkre olvad a Föld két sarka, illetve a légkondit soha sem kell kikapcsolnunk, visszatért tehát a félelem. Ezt a világvége hangulatot tehát a szó szoros értemében felmelegítették a vásznon is, a mostani idők első gyomrosa véleményem szerint az Ember gyermeke volt (bár annak pont elrontották a végét). Akkor mi a jó világvége film? És ki mondja meg nekünk, mit tegyünk? Itt a csavar: a Pixar. Ki hinné, de tényleg. Odáig merészkedett, hogy gyerekek számára tette fogyaszthatóvá az apokalipszist és az időben is ugrott még vagy’ 700 évet, ahol feltehetőleg még borúsabb az élet.
Wall-E az utolsó robot a Földön, legenda is lehetne, ha munkáját bárki is ismerné. Egyetlen csótány rohangál utána a mohával benőtt felhőkarcolók között, ahogy a lerohadt világ után tömbösíti, takarítja a szemetet. Volt ideje, hogy kialakuljanak a saját érzelmi reakciói, a buta humanoidok által hátrahagyott tárgyakkal múlatja az idejét, álmodik magának új világot. Egy szép napon aztán egy űrhajó landol a magára hagyott planétán, magával hozva a kaland és a szerelem lehetőségét egy gyönyörű Kutasz Droid, EVE képében. Wall-E fülig beleesik az új jövevénybe és követi őt a csillagokon túlra is, ahol új barátokra lel, emberekkel találkozik, és akaratán kívül megmenti a világot.
A film első fele fantasztikus, a sivár bolygó dialógusok nélkül felidézi bennünk legfélelmetesebb sci-fi olvasmányaink emlékét, telis-tele csupa frappáns utalással korábbi tudományos fantasztikus filmekre, hogy a felnőttek is találjanak maguknak betevőt (amelyek a jó Pixar filmek gerincét képezik). De lehet, hogy erre semmi szükség, hisz főhősünk cukiság faktora olyan magas, hogy viszi a hátán az egész filmet. Grafikai megoldások és ötletek terén már-már meghaladhatatlan a látvány. A történet második fele törvényszerűen hullámvölgybe jut, logikus, hiszen az űrállomáson vegetáló egykori földlakók leszármazottjai csigaléptékűvé teszik a cselekményt, mert rájuk alapozni bármit majdnem lehetetlen. Aztán persze a helyére kerülnek a dolgok, a magas számon pörgetett akciók és könnyes pillanatok mellett a film igazi üzenete is kikristályosodik a jeges űrben: egyetlen bolygónk van és vigyáznunk kell rá. Ezért kell ezt a filmet nagyon szeretni. A Pixar a csúcsra ért, nagyobb tétekkel játszadozik, és úgy tűnik, mindent el is visznek. Hogy a kisebbek mennyire dekódolták az üzenetet, nem tudom. Én reménykedem benne, hogy ők értették meg csak igazán, mert felnőtt kísérőik rengeteg munkát hagytak a takarítórobotoknak a moziszékek között. Ilyenek vagyunk, Wall-E és EVE kalandjai ha folytatódnak (esetleg előzmény formájában), a legnagyobb szemeteket legelőször itt, Budapesten préselhetnék össze Rubik-kockává.

Sinatora