Danny Boyle rendező a Part buktája után kicsit összehúzta magát, hogy a perifériára szorultak szabadságával élve intsen be egy jókorát mindenkinek: digitális kamerával, sztárok nélkül, 15 millió dollárral felszerelkezve vágott a dologba. Külön érdekesség, hogy Alex Garland, a Part írója vele tartott.
A hiedelemeket eloszlatandó, nem egy igazi horrorfilmmel állunk szemben, bár a kezdő képsorok, akár a Kaptár fináléjának közvetlen folytatásaként is felfoghatók. Jim, a biciklis futár 28 napos kómából ébredve, egy kihalt kórházban találja magát. Miután kibotorkál a városba, döbbenten tapasztalja, hogy sehol egy lélek. A néző, persze, ekkor már tudja, hogy egy halálos vírus lappang a hátborzongató néptelenség hátterében. Jim első találkozása a véres szemű, őrjöngő fertőzöttekkel
nem kifejezetten a gyengébb idegzetű nézőknek készült. Hősünket hamarosan két felkészült túlélő menti ki a biztos halál karmaiból, de rossz híreket hoznak: a világrend elpusztult, a kormány összeomlott, mindenki magára lett utalva.
Az amúgy izgalmas, helyenként érzelem-nyomokat is felvillantó alkotás tanulsága ugyanaz, mint George A. Romero hírhedt apokaliptikus zombi-trilógiájának: az ember legnagyobb ellensége az ember maga. A tomboló fertőzöttek és a nyomasztó világégés mindössze csak egy körülmény, ami alkalmat ad arra, hogy kibújjon belőlünk a legrosszabb.