Herendi Gábor a reklám világából érkezett és ezt a Magyar vándor promócióját látván le sem tagadhatja. Nem is nagyon akarja, a film mintha csak azért készült volna el, hogy
kipróbálhassa, milyen nálunk még nem látott marketingfogások mentén tudja becsalni a
közönséget a moziba. A lehengerlő felvezetés után már-már csodaváró hangulatba kerülő néző tanácstalanul pislog a sötétben: ezt mind látta az előzetesben. A Magyar vándort valóban tökéletesen leképezi az a pár pillanat, amihez hozzájön még vagy százkilenc perc
töltelék, hogy meglegyen a filmnyi hossz. A kétféle várakozást, miszerint ez egy vérlázítóan nemzetgyalázó fércmű, illetve a magyar montipájton még véletlenül sem teljesíti, előbbinek túlságosan patetikus kifutású, másiknak végtelenül ostoba. Az elképesztő fantáziátlanság, butaság, ami végigvonul a filmen, párosítva a döbbenetesen szörnyű színészi játékkal igazán riasztó, nem mutat mást, minthogy kérem alássan, minket idiótának, tahónak néznek. A furcsa, hogy ez nem zavar mindenkit, legalábbis kénytelen vagyok ezt gondolni a feltörő kacagásokból. Első blikkre: (majdnem) mindenki örül. De a végén legalább az egyik vezér arcáról fagyott volna le a mosoly...