Ifjúkorom egyik hőse, Sztipán, a veszélytelen bolond, egy szép napon felajánlotta segítségét egy külföldi autósnak, aki egy igen szűk helyre próbált méregdrága autójával beparkolni. Sztipánunk halálos nyugalommal nekinavigálta a parkolót a járdától elválasztó fémrúdnak, majd a meglepett sofőrt jól
leteremtette, amiért az nem figyelt kellőképpen.
Nos, eme kis történet jutott eszembe, miközben azt néztem, ahogy az amerikaiak kiröhögik saját magukat, egészen pontosan azt, ahogyan a legnagyobb képtelenségeknek is helyet keresnek a Nap alatt. A Romy és Michelleben burjánzó giccsel sikerült
valamiféle torzót létrehozniuk, görbe tükör elé állítván amúgy valós, létező dolgokat. A Doktor Szöszi alkotóinak is ez volt a céljuk, csak belőlük hiányzik az a meggyőződés, hogy az ábrázolásban elnagyolt, ámde jól felismerhető világ nem követendő példa, ellenkezőleg. Mintha valamiféle igazságot kerestek volna a Cosmopolitan hasábjain, újkori Bibliaként mutatják be a bennünket csupa jó tanáccsal elhalmozó életmód-magazinokat. Tehát lényegében arról van szó, és a film vége ezt egyértelműen alátámasztja, hogy, amennyiben tartjuk magunkat a magazinokban elolvasottakhoz, az élet nem foghat ki rajtunk, és minden
szituációban megfelelő ismeret áll majd rendelkezésünkre, mely megoldja azt. Mármint a helyzetet. A Cosmopolitan. Naná. Ehhez még képzeljük hozzá, hogy váltig azt bizonygatják nekünk, hogy a szőke nők nem is olyan hülyék, mint gondoljuk. Ez a két tétel így együtt alkotja a film gerincét. Én meg
végignéztem. Happy end lett.