Jerry Bruckheimer producer negyedszer állt össze Michael Bay rendezővel, hogy újra elkápráztassák a közönséget, ezúttal a második világháború egyik legpiszkosabb orvtámadását dokumentáló nagyszabású mozijukkal. Mindenki ismeri a japán bombázás okozta katasztrófát, amit viszont most én fogok "elárulni", azt csak azok tudják, akik már látták a filmet: a kedves nézőközönséget hasonló szintű katasztrófa fogadja majd a TV előtt is.
A Titanic óta tudjuk, hogy a hatalmas költségvetés csak akkor térülhet meg, ha minél szélesebb közönséget igyekszünk meghódítani. A Pearl Harbor is e recept szerint készült: nagyon kemény, majdnem másfél órán át taglalt szerelmi háromszög, megszakítás nélküli negyvenperces légitámadás, és egy teljesen felesleges félórás finálé. A végeredmény teljességgel lesújtó. A romantikus szál végeérhetetlenül hosszú, mire elérkezünk a légitámadáshoz, garantáltan szundikál mindenki. Aki viszont mégis felébred a zajra, nem lát mást, mint egy videójáték-animációt: robbanások, lassított felvételben süllyedő amerikai lobogó, és egy fekete hajószakács, aki a faji megkülönböztetés miatt nem lőhet a japánokra (később mégis megteszi). A film legrettenetesebb szakasza mégis a befejezés, az elsietett támadás a japán partok ellen. Ez az epizód csak azért volt hivatott elkészülni, hogy helyrebillentse a néző Amerika-tudatát, amely szerint semmi sem marad megtorlás nélkül. Igaz, hogy az akció kész katasztrófa, (maguknak több kárt okoznak, mint a japánoknak) de a remek dramaturgia felületet biztosít ahhoz, hogy a két főszereplő konfliktusát egyikük halálával lezárja. Ezek után nem csoda, ha a film nem váltotta be a hozzá fűzött anyagi reményeket, s bár bukás nem lett, mégis messze gyengébben teljesített a vártnál. Mi se várjunk sokat. |
