H.G. Wells regényéből unokája, Simon rendezett filmet. Ezt a tényt akár szerencsés csillagzatként is értelmezhették a gyártók, így gyorsan beszervezték Jeremy Ironst is, aki mellesleg egyszer alakította magát a szerzőt, H.G. Wellst, valamikor 1992-ben. Az így kialakult remek csapatot tovább erősítették a Mementóban és a Szigorúan bizalmasban már bizonyított Guy Pearce-szel. Hogy ezek után a film miért bukott meg? Csak elképzeléseim vannak.
A történet főhőse Alexander Hartdegen, egy szétszórt, habókos tudós, akinek leánykérése váratlan tragédiába torkollik: kedvesét a szeme láttára lövi le egy útonálló. Az ezt követő öt évet mániákus kutatással tölti, melynek gyümölcseként megszületik az időgép, amivel Alexander visszautazik az időben, hogy megmentse kedvesét. Annak rendje és módja szerint megmenti mátkáját a kegyetlen rablótól, ám a hölgyet nem sokkal később elüti egy autó. Tudósunk fájdalmasan veszi tudomásul, hogy a halált nem lehet becsapni, így a jövőbe indul, hogy ott keressen választ a kérdéseire. Mikor a közeli jövőben egy az egész Földet sújtó katasztrófának lesz tanúja, maga is balesetet szenved. Eszméletét vesztve sodródik előre 800.000 évet...
A film alapját képező regény régivágású stílusa, lassú narrációja pontosan és hűen lett átültetve, még akkor is, ha a film sztorija helyenként nem ragaszkodik az írásos műhöz. Azt hiszem, valahol ebben lappanghat az Időgép sikertelenségének oka is. A Vissza a jövőbe trilógia felpörgetett tempója helyett itt komótos meseszövést, az időparadoxonnal való okos játszadozást és nem utolsó sorban egy bizarr jövőképet kapunk. Sokaknak ez ma már nem elég.
|
